17. ábra: Morse-távíró

Puskás korszakalkotó találmánya volt az első elektromos tömegtájékoztatási eszköz, a telefonhírmondó, 1893-ban. Speciális telefon volt, de szolgáltatása a mostani rádióénak felelt meg. Saját szerkesztősége és stúdiója volt, ahonnan rendszeresen híreket, irodalmi és tudományos műsorokat, nyelvleckéket, hangversenyeket közvetítettek. Esténként az Operát vagy valamelyik színház előadását kapcsolták. Többezer előfizetője volt, így a költségeket sikerült alacsony szinten tartani. Amikor Mark Twain Budapesten járt, lelkesen írta, hogy a havi előfizetési díj csupán 60 cent (!), így még “boltosok, varrónők és csizmadiák” is hallgathatják. A telefonhírmondó és a rádió közeli rokonságát mutatja, hogy a rádió első éveiben a telefonhírmondó stúdióit használta, később pedig, amikor megszűnt az önálló telefonhírmondó, a hálózat vezetékes rádióként a budapesti adó műsorát továbbította.

A vezeték nélküli híradástechnika lehetőségét az angol James Clark Maxwell 1873-ban közölt elektromágneses térelmélete és a híres Maxwell-egyenletek már tartalmazták, de hogy valóban léteznek rádióhullámok, azt csak 1888-ban bizonyította be kísérleti úton Heinrich Hertz német fizikus. Ő nem gondolt arra, hogy a rádóhullámok információ továbbítására használhatók. Az olasz Guglielmo Maroni és az orosz Alexander Popov 1896-ban sikeres drótnélküli távírókísérleteket végzett. Eleinte csupán néhány száz métert tudtak áthidalni, utána szinte kilométerről kilométerre növelték a távolságot. Marconinak 1901-ben sikerült rádiójeleket küldeni Angliából Amerikába.

A készüléket azért nevezték szikratávírónak, mert akkoriban csak szikrakisüléssel tudtak rádióhullámokat gerjeszteni. Hogy a szikra rádióhullámokat kelt, azt észlelhetjük, amikor a szomszéd szikrázó hajszárítója recsegve-ropogva hallatszik a rádióban. Nem sok örömünk telik ebben a “szikratávíró”-ban. A szikra szabálytalan rádióhullámai csak morze-jelek továbbítására alkalmasak, hangéra nem. Hang drótnéküli átvitelét a rádiócső (elektroncső) feltalálása tette lehetővé. Feltalálója, az amerikai Lee De Forest (1906) eleinte csak villamos jelek erősítésére használta, de rövidesen rádióvevők, majd adóberendezések építésében is meghatározó szerepet kapott.

Elektroncsővel szabályos, folyamatos elektromágneses rezgést - rádióhullámot - lehet előállítani. A rezgés erőssége hanghullámokkal, illetve a hanghullámokat felfogó mikrofon áramával változtatható, ezt nevezik modulálásnak. A kisugárzott rádióhullámot felfogja a vevő antennája, és a készülék a fejhallgatóban vagy hangszóróban ismét hanggá alakítja. 1914-ben próbálkoztak először rádióadással, de a kísérletezés az első világháború miatt megszakadt. A rendszeres rádióadás 1919-ben az Egyesült Államokban kezdődött. Magyarországon 1923-ban indult a kísérleti, 1925-ben a rendszeres adás.

Végezetül néhány szót a legelterjedtebb elektronikus tömegtájékoztatási eszköz, a televízió magyar fejlesztőiről. A televízió gondolata alig fiatalabb a telefonénál. A német Paul Nipkow 1883-ban szabadalmaztatta mechanikus televízióját. Alapelve ugyanaz volt, mint a mai televízióé: a képet sorokra, azon belül képpontokra bontotta. A képpontok fényét villamos jellé kívánta átalakítani, a vevőállomáson pedig a jeltől függően változó fényerejű lámpa fényét ismét képpontokká, a képpontokat pedig összefüggő képpé visszaállítani. Mind a felbontást, mind az összerakást egy mechanikus eszközzel, az úgynevezett Nipkow-tárcsával akarta elvégezni. A Nipkow-tárcsán spirális alakban lyukak vannak, annyi lyuk, ahány sorra akarjuk a képet felbontani. Először a legkülső lyuk fut végig a képen, ez lesz az első sor. Utána az egy sor távolsággal beljebb levő lyuk fut végig, letapogatja a második sort, és így tovább, egészen a kép aljáig. A tárcsa mögött fényérzékeny ellenállást, szeléncellát akart elhelyezni, amely a fényimpulzusokat áramimpulzusokká alakítja. A vevő szintén Nipkow-tárcsa, amely hajszálpontosan együtt forog az adó tárcsával, mögötte egy villanylámpa mindig olyan fényerővel villan fel, amekkora az adó tárcsájával éppen letapogatott képpont megvilágítása.

19. ábra: Kézi kapcsolású telefonközpont

A magyar Mihály Dénesnek (1894-1953) 1919-ben sikerült a Telefongyár laboratóriumában felismerhető képeket továbbítani. Ehhez a rendszer számos tökéletesítésére volt szükség. A fény érzékelésére nem szelénellenállást, hanem fotocellát használt, amelynek jelét elektroncsövekkel erősítette. A vevőben nem izzót, hanem az áramváltozást sokkal gyorsabban követő ködfénylámpát (kisülési csövet) alkalmazott. Legfontosabb találmánya a Telehor-nak nevezett újfajta képfelbontó-, illetve összeállító szerkezet volt. Ebben a szinkronmotornak már nem egy nagy tárcsát, csupán apró, köröm nagyságú tükröt kell forgatni, a sorokra bontást egy tükörszeletekből összeállított álló tükörkoszorú végzi. Munkáját Németországban folytatta. Készüléke az 1929-es Berlini Rádiókiállítás szenzációja volt, ez volt a kontinensen az első rádióhullámokkal továbbított, felismerhető mozgókép-átvitel. A felbontást is finomította, előbb 80, majd 150 sorra. Mihály munkásságának jelentős része volt abban, hogy Németországban a világon elsőként, 1935-ben megkezdődött a rendszeres TV-adás, az 1936-os Berlini Olimpiáról pedig már helyszíni TV-közvetítést adtak. Ez azonban már csak részben történt mechanikus képbontással. Új megoldás került előtérbe, a mozgó alkatrész nélküli elektronikus televízió. 

Az első képfelvevő cső az ikonoszkóp volt. Az ikonoszkóp egyfajta katódsugárcső, amelynek elektronsugara éppúgy végigpásztázza a cső homlokfelületét, mint a képcsőben. Itt azonban a homlokfelületen nem fluoreszkáló festékkel bevont képernyő van, hanem apró fotocellák milliói, amelyekre rávetítik a felvenni kívánt képet. A mikroszkopikus fotocellákból a fény hatására elektronok lépnek ki, amelyek feltöltenek egy-egy hasonlóan apró kondenzátort. Az ikonoszkóp villamos töltések formájában tárolja a rávetített kép pontjait. Ezeket a töltéseket azután “kiolvassa” a másodpercenként 25-ször végigpásztázó elektronsugár. A töltéstárolás nagyon fontos eleme a képfelvevő cső működésének. A mechanikus képbontásnál csak egyetlen fotocella van, amelyre egy-egy képpont fénye rendkívül rövid ideig esik. Ez az idő a legdurvább, 30 soros felbontásnál is csupán 1/9000-ed másodperc, finomabb bontású képnél a másodperc milliomod részénél is rövidebb. Ilyen rövid megvilágítási idő esetén a fotocella villamos jele használhatatlanul gyenge. A töltéstárolással működő felvevőcsőben viszont egy-egy kiolvasás között 1/25-öd másodperc marad az apró kondenzátorok feltöltésére.
21. ábra Telehor vevő

Az ikonoszkóp feltalálójaként a külföldi szakirodalom az orosz Vladimir Zworykint, az amerikai RCA rádiótársaság mérnökét nevezi meg. Ő valóban kiemelkeldő munkát végzett a cső tökéletesítésében és gyártásának megvalósításában, de a a legújabb technikatörténeti kutatások bebizonyították, hogy a töltéstárolással működő képfelvevő cső feltalálója a magyar Tihanyi Kálmán (1897-1947). Szabadalma, amelyet az RCA szakemberei is ismertek, jóval megelőzte Zworykin munkásságát. Itt az ideje, hogy a technikatörténet megadja az őt megillető elismerést Tihanyi Kálmánnak. A mai televízió feltalálói közül még egy magyar szakember nevét kell megemlíteni. A színes televízió elve, a színek három alapszínre bontása majd visszaállítása kezdettől ismert volt, de a gyakorlatban megvalósítható megoldás feltalálója az Amerikában élő Goldmark Péter (1906-1977) volt.